Életünk során sokféle célt tűzünk magunk elé. Naponta, hetente, vagy éppen hosszabb távra gondolunk ki elérendő feladatokat. Ha sikerrel teljesítettük, elégedetten hátradőlünk, s aztán körvonalazódnak az újabb tervek. De mi van, ha elértük a legnagyobb célt? Akkor már nincs tovább? A számítógép előtt ülünk. A képeken a francia Alpok hegyei s mind közül a legmagasabb: a Mont Blanc 4810 méteres csúcsa, Európa teteje. Barkóczi János őrnagy már volt ott a barátaival 1999 szeptemberében, öt nap alatt megjárták oda-vissza, s idén ez másodjára is sikerült. Anno még megvolt a kisvasút, ami felvitte őket 2372 méterre, onnan mentek tovább a maguk erejéből. A kisvasút felső szakasza ma már járhatatlan, a globális felmelegedés hatására omlanak a hegyek, a vasúti pályát is teljesen ledarálták a sziklák.

Július 24-én indult el hegymászó barátaival, hátizsákjában az MH Összhaderőnemi Parancsnokság zászlajával. Chamonix-ban, ezer méteren töltöttek néhány napot, várták a jó időt. A helyi meteorológusok három napra előre, szinte órára pontosan megmondják, milyen idő várható. Amikor kisütött a nap elindultak. Felvonó vitte őket 1800 méterre, onnan gyalog tovább, végestelen-végig. Itt még legeltek az alpesi tehenek, feljebb, ahol már alig van növényzet, körülugrálták őket a kőszáli kecskék. Aztán már csak a kő és a hó.

Menedékházban szálltak meg az első nap, 3167 méteren. Nem ötcsillagos szállás, de kulturált, meleg, kényelmes ágyakkal. Kiváló lehetőség a pihenésre, erőgyűjtésre. Szükség volt rá, hiszen egy hatszáz méteres emelkedő következett, fölöttük kitüremkedő sziklafallal, amiről szinte folyamatosan potyogtak a kövek.

A fotókon mások is látszanak – nagy volt a forgalom –, hiszen sokan indultak el a jó időben. Magyarokkal is találkoztak. Egy darabig együtt mentek, s ha kellett, segítették egymást. Aztán 3800 méteren, a következő menedékházban már felülről nézték a felhőket. Hajnali két óra körül indultak a csúcsra. Egyre kevesebb lett az oxigén, a hőmérséklet mínusz 10 Celsius-fok körül volt, 80 kilométeres széllel. Itt már lassan haladtak. Két-három lépés, levegővétel, aztán megint kettő-három… Összekötötték egymást, mert a kis, rejtett repedésekbe könnyen bele lehet szakadni, elég egy rossz lépés.

Újabb fedett menedék 4362 méteren. Telve reményekkel, elszántsággal pár percre megpihentek. Július 31-én hajnalban szinte karnyújtásnyira – alig 600 méterre – volt a csúcs. De milyen hatszáz méterre: két-három lépés, pihenés, újra néhány lépés, pihenés… Mikor a csúcsra értek, Barkóczi őrnagy elővette a szépen összehajtogatott zászlót, elkészítették a fotót s repült haza és Székesfehérvárra az sms: Jelentem, reggel óta a parancsnokság zászlaját lengeti a szél Európa tetején.

Már itthon, családja körében mondja: úgy tudom megismerni önmagam, ha veszélynek vagyok kitéve. Feltölt az élmény, ha jól jövök ki egy nehéz helyzetből, mert azután jobban értékelem az életet. Amikor legkisebb fia, az egyéves Botond kezében meglátta a hegymászó-karabinert, elnevette magát.

– Tudja mi a jó a hegymászásban? Az, amikor hazajövök.


Barkóczi János

Tiszti pályafutása 1991-ben kezdődött, miután elvégezte a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolát hadtáp-üzemanyag szakon. Előbb Székesfehérváron, a 43. Nagysándor József Híradóezrednél szolgált, majd Tökölön, a 93. Vitéz Háry László Vegyes Repülőosztálynál kapott üzemanyag-szolgálatfőnöki beosztást. Innen 2001-ben Budapestre, a Hadtápanyag-ellátó Központ központi üzemanyag-ellátást tervező részleghez került, idén májustól pedig ismét Székesfehérváron, az MH Összhaderőnemi Parancsnokságon szolgál szakterületén.

Gyerekkorában mindenre felmászott, ami magas volt. A sorsdöntő élmény középiskolás korában, a Magas-Tátrában tett kirándulás során érte: a hegycsúcsok megragadták képzeletét. Már hadnagyként a laktanyában, a tűzoltók gyakorlópályáján, egy háromemeletes palánkon próbálta ki először a leereszkedést. Aztán a Törökugrató következett, ahol egy hatalmas áthajló sziklafalról ereszkedett le, és ott már mászott is egy kicsit.

A mesterfogásokat tankönyvből és Csobánkán, az Oszoly sziklafalain sajátította el. Ott ismerkedett meg Ilku Istvánnal, aki akkor fejezte be az alapfokú tanfolyamot. Tőle tanult meg mindent, vele ment el újra, most már hegymászóként a Magas-Tátrába, és ő hívta 1999-ben a Mont Blancra. Járt Olaszországban, a Sappada település jégzuhatagain jégmászást gyakorolni, a múlt év augusztusában pedig felment a svájci Matterhornra.

Katona M. István