Nyílt levelet tett közzé Fricz Tamás a minapi Magyar Nemzetben. Ebben fölkéri a miniszterelnököt, mondjon le, és a kormánypártok kezdeményezzék az új általános választások megtartását, mielőbb.
Fricz Tamás érvei igazak, célja szent: Magyarországot visszahozni „a térképre” mostani, más-világi állapotából. Fricz Tamás pontosan érzékeli, hogy Magyarország az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése óta visszavonhatatlanul bajban van. Fricz Tamás persze bizonyára azt is tudja, hogy az ország vonata 2002-ben siklott ki, és azóta kezdetben csak pattogott a talpfákon, de mivel a vonatvezetők és a személyzet normálisnak találták a sínek melletti haladást, azóta szét is rázódott a szerelvény legtöbb illesztéke, rögzítése, csavarja. Egy szó mint száz, Magyarország-vonat a roncstelepre tart, sőt ami rosszabb, lassacskán oda is való.
Tiszteletre méltó Fricz Tamásban a hit, hogy még levelet ír Gyurcsány Ferencnek. Mi ezt nem tennénk. Már régen elveszítettük a reményt, hogy ez az egész menthető lenne.
Fricz Tamás szép eufemizmusokkal kerüli ki a lényeget: Magyarországon polgárháború dúl. Egyelőre hideg polgárháború, de tavaly kiderült, Gyurcsányék nem haboznak fegyverhez nyúlni a másik Magyarország ellen.
A rendőrök azonosító jelvényének parancsba adott eltávolítása 2006. október 23-án – ez volt az az aktus, amelyik minden ép értelmű ember előtt világossá tette: nincsen magyar demokrácia, legfeljebb díszletek vannak.
Elmélyültebb elemzéssel az is belátható, hogy ma Magyarországon tökéletesen kiépült egy rendszer, amelynek lényege: az ország erőinek folyamatos kiszivattyúzása.
Ma Magyarországon nem érdemes dolgozni, teremteni, alkotni. Amit a dolgozó rétegek, milliók megtermelnek, annak a lehető legnagyobb hányadát viszik el az országból. A limit a választói tűrőképesség. Az ország haszonélvezői csak arra koncentrálnak, hogy a működőképesség megmaradjon. Tehát amíg a kizsákmányolt milliók hajlandók részt venni a monstre társasjátékban, addig csinálják.
A javak kiszivattyúzásának főbb csatornái a következők: 1. az államadósság kamatainak törlesztése, ami például idén jócskán meghaladja a személyi jövedelemadóból befolyó állami bevételt; 2. a termelés és kereskedelem multicégek kezében lévő hányada. Ezeket a százmilliárdokat szintén elveszíti a nemzetgazdaság, ezek is az elajándékozott (elsíbolt) nemzeti erőfeszítés részei; és 3. a privatizáció. Úgynevezett polgári jogi aktusokkal kisebb-nagyobb darabokban eladják az országot, magánhaszonért.
Ez a monstre „capitaly” addig játszható, ameddig a társadalom kritikus hányada nem kerül a végképpen vesztesek oldalára. A játék lényegéből fakadóan (mint a rulettben a bank) mindenképpen a mostani felül lévők nyernek, az adófizető magyar ember bizonyosan veszít. Hogy a kritikus tömeg ne jöjjön össze, ebben van kulcsszerepe a médiának. A fősodratú sajtó meghatározó alakjai ezért társtettesei ennek a történelmi bűnnek, mivel szimpla magánhasznuk kedvéért feláldozzák az országot.
A magyarok évtizedek óta egyéni stratégiákkal próbálnak kibújni a közösség iránti kötelezettségek alól. Nem szülnek gyereket, feketén dolgoznak, nem fizetnek tb-t stb. A baj az, hogy ezek a magánstratégiák az állam félreértésén alapulnak. A többség azt hiszi, hogy az állam ab ovo rossz, fölösleges és ellenséges teher. Számtalan oka van ennek a félreértésnek, amire most nincs módunk kitérni. Az viszont tragikus, hogy a Gyurcsány-kormányra nézve mélységesen igaz ez az „útszéli elemzés”.
Az ellenzéknek azt a paradoxont kellene feloldania, hogy elmagyarázza két és fél millió (vele ellenséges) választónak, hogy lehetne másképpen is. Hogy érdemes volna adót fizetni – ha jó kezekben volna az állam.
Most viszont nem érdemes egy forint adót sem befizetni. A közösbe beadott pénz: ablakon kidobott pénz. És ennek egyetlen oka van: az MSZP–SZDSZ-koalíció.
Minden nap, amelyet a mostani szisztémával élünk végig, csak egy újabb szög a koporsónkban. Minden befizetett adóforint csak az elszegényítésünket fokozza. Minden nap romlanak életkörülményeink, fogyatkoznak esélyeink az eredményes újrakezdésre.
Magyarán a mostani rendszer vállalhatatlan, elfogadhatatlan, folytathatatlan.
Hogy a többség mikor látja be, ez a kérdés. Ám szükségképpen eljön a vég – akár belátják, akár legyőzi bennük a józanságot a vak Orbán-gyűlölet –, mert a kifosztásuk olyan ütemű, hogy egyszer óhatatlanul padlóra kerülnek.
A mostani haszonélvezők tisztában vannak ezzel, és készülnek is rá. A hatalom magánhadseregei kiépültek, az államszervezet részint béna, hasznavehetetlen, részint a hatalom szorosan a markában tartja.
A miniszterelnök őszintébb pillanataiban ki is mondja, hogy ő harcol, illetve harcolni fog és akar. Ilyen az ő lelke.
Nincs egységes Magyarország, nincsen közös (mondjuk „nemzeti”) minimum. Közös alap nem lévén, a lényeget illetően Magyarország sincsen. Mint szellemi otthon, lelki közösség nem létezik. Hogy a térképre még fölrajzolható, annak nemzetközi okai vannak, és ameddig ezek az okok fönnállnak, addig lesz egy Magyarország nevű folt a térképen. Ez a mostani Magyarország azért van, mert másoknak (nem a lakóinak) szükségük van rá.
Fricz Tamás eufémiája nagy szolgálatot tesz Gyurcsány Ferencnek. Amíg az alattvalók kérnek ettől az embertől, addig Magyarország – nincs, és nem is lesz.
AJÁNLOM AZ OLDALT
